Mózes harmadik könyvének neve, s egyben első szidrája: VÁJIKRÁ. Más néven:
"Tórat Kohánim", a "Kóhének Tana", a Kóhének kötelességével
foglalkozik. Lényege az, ami a Sínai kinyilatkozás alkalmával elhangzott: "És
lesztek számomra a papok birodalma és a megszentelt nép" (Ex. 19/6). Ezen belül
a tórai szakasz: az Örökkévalónak bemutatandó áldozatok részletes felsorolása.
Régi szokás volt, hogy egykor ezzel a könyvvel kezdték a gyerekek Tóra
tanítását. Ez abból az alapgondolatból származik, hogy a gyerekek tisztalelkűek,
mint az egykor bemutatott korbán-ok.
A heti szakasz formai különlegessége: a "Vájikrá" (szólította)
ige utolsó, "alef" betűjét a hagyomány szerint az átlagosnál kisebb betűvel
írják. Erre bölcseink több magyarázatot is találtak. Ezeknek egyike, Mózes közismert
szerénységével hozható összefüggésbe. Ő nem tartotta magát méltónak a közvetítő
szerepre az Örökkévaló és népe között. Ezért el akarta hagyni a szó végéről
az alefet, amivel a szó értelme így a "véletlen"-re, a helyzet "alkalmiságá"-ra
módosul. Kifejezve a kételyt: őt szólította meg a Jóteremtő csak a véletlen műve,
s nem személyes érdem. Az Örökkévaló azonban ragaszkodott az eredeti formához. Mózes
tanítónk, kénytelen kényszerűségből - természetesen - engedelmeskedett, de kis betűvel
írta a szó utolsó betűjét.
Bevezetésül engedtessék meg egy kis kitérő. A klasszikus német filozófia, mely a
spekulatív gondolkodás segítségével generálva a felvilágosodás eszméjét, azt állítja,
hogy a racionálisan megragadott, technicizált világban az ember menthetetlenül az
elidegenedés stádiumába kerül. Hegel szerint az ember elidegenedik Istentől,
transzcendens kötődésétől, majd környezetététől, és végül saját magától is.
E megállapítás relevanciáját érezzük a mai napig. Szekuralizált világban élünk,
ahol az ember természetrombolóvá vált. Önmagától is elidegenedve. Az ego
meghasonult önmagával. De vajon miért jut el az ember a szellemi emelkedettség
pillanatában az elidegenedés felismeréséhez?
A virtuális felvilágosultsághoz oly makacsul ragaszkodó ember kötődése áttevődött
a spiritualitásból az anyagiba, elvesztve emberi mivoltából eredő áldozati érzékenységét,
áldozathoz kötődő emelkedettség képességét. Itt van a felvilágosultság
paradoxona. A tényleges felvilágosultság helyett az alienizmus csapdája. A modernnek
deklarált ember egyre kevésbé áldozatképes. Nem kötődik Istenhez, alázat sincsen
benne környezete iránt, és önmaga is csak a múló pillanatnak él.
De térjünk vissza a hetiszakasz kérdéséhez. Az ember nagyon régen
rájött, hogy létezése esetleges és viszonylagos, nem rendelkezik önállóan saját
sorsa felett. Késztetést érzett alávetni magát egy felettes hatalomnak, akinek kénye-kedvétől
függ sorsa, és annak jóindulata kiérdemléséért áldozatot mutatott be. Lényeges összefüggéshez
érkeztünk el. Ahhoz, hogy az ember immanens módon alávetette magát egy metafizikai létezőnek,
melytől függőnek tartotta saját sorsát. Ezek az archaikus, atavisztikus áldozati
formák mindig a bálványimádással, kuruzslással, varázslással voltak összekötve.
A Jóteremtő a zsidó népnek adta a Tórát, a parancsolatokkal, a
racionális és metafizikus előírásokkal, etikai és morális elvárásokkal. Ezt a
zsidók el is fogadták a "megtesszük és meghallgatjuk" közismert tórai
formulájával. De ebben az elfogadásban és azonosulásban fel kell tételeznünk az az
"előtti és addigi" folytonosság megszakadásának elemét. Azt, hogy az
addigi "volt" általánost felváltotta az egyedi-egységes. A zsidók egy bálványimádó
kultuszból eljutottak a monoteizmus küszöbére annak minden velejárójával. Az, hogy
ez mennyire új és szokatlan volt, az kétségtelen.
Milyen volt a zsidó nép vallásfelfogása és kultusza a kinyilatkozást
megelőzően? Avraham történetéből tudjuk, hogy bálványimádók voltak, hisz Terach,
az ősapa atyja bálványkészítő volt Ur-Kasdim-ban. Rámbám More Nevuhim című
művében, meg is nevezi a kultuszt: sabahizmus . Arra a Nabateusok földművelése
írásra hivatkozik, amiről Juda Halevi is említést tesz a Kuzari-ban, de
Arisztotelész is az Istimakis-ban. Ebben a műben leírja a Kelet és India vallásait
tanítványainak, például Nagy Sándornak, amikor a nagy hódító elindult Perzsiába.
A csillagokat tartották istenüknek, számos bálványt, totemet és talizmánt készítettek,
melyek hitük szerint közvetítik az asztrális erőket.
A Tóra elmondása szerint az ember szabad kezet kapott, hogy nevezze
meg a Föld minden élőlényét, ami a földön, vízben, vagy a levegőben él. A névadás
birtokbavétel, megjelölés. Azonosítás és megkülönböztetés is. Az ember ura lett
minden élőlénynek. De ha a Teremtő szabad kezet adott az embernek a névadásban, miért
nem adott ugyan ilyen jogot az áldozatok szabad megválasztására? Miért van a Vájikrá
szidrában az áldozatok minden részletre kiterjedő, minuciózus leírása?
Az égő-áldozatoké, mely jelképe lett annak, hogy az ember aláveti magát az Örökkévaló
akaratának.
A béke-áldozaté, mely hálaadás a Teremtő bőkezűségéért és irgalmasságáért.
A bűn-áldozaté, mely kifejezi az ember bűntudatát, hogy letért Isten útjáról és
ez áldozat által akar kiengesztelődni Isten előtt.
A hetiszakasz tanuságot ad - a mai szóhasználatban megfogalmazható - szociális érzékenységről.
A tehetősebb, fiatal, minden szempontból ép marhát áldozzon. A kevésbé tehetős
kecskét, vagy juhot, esetleg galambot, mert a Tóra nem akar aránytalan terhet róni a
szegényekre. A nagyon szegény lisztáldozata is kedves a Teremtő előtt. Rasi szerint a
"valaki" (utalva arra, "aki lisztáldozatot mutat be") kifejezés héberül
"nefes", azaz lélek és ez azt mutatja, hogy a szegények lisztáldozata olyan,
mintha lelkét adná áldozatul.
Összefoglalva a Szidra szubjektív értelmezését hangsúlyozom, hogy
az Örökkévaló azért nem bízta az áldozatok kiválasztását az ember saját belátására,
mert el akarta választani attól a kultusztól, amiben előbb volt. Olyan áldozatot kért
és várt el, ami homlokegyenesen más, mint ami a pogány Sabah korban volt. Az áldozatok
szempontjából a lényeg, hogy az egyedi legyen szemben az általánossal, elhatárolódva
a vér fogyasztásától és attól, hogy romló és romlandó dolgokat vigyenek az áldozati
oltárra.
Bölcseink szerint az áldozati procedúra célja és értelme az
isteni szeretet megnyilvánulásának kifejezése Izrael népe iránt. Az áldozás megbékélést
hoz bemutatójának, de békét hoz a Földön is. A zsidó felfogás szerint a messiási
korban újjáépítik a Szentélyt és bevezetik újból az áldozatokat, amelyeket eddig
imáink helyettesítettek. A Midrás bölcsek azon reményüknek is hangot adnak, hogy a
messiási időkben az erkölcsök színvonala olyan magas lesz, hogy engesztelő áldozatra
nem is lesz szükség, így minden áldozat meg fog szűnni, csak a hálaáldozat marad
fenn örökké.
A heti szakasz szellemében és bölcseink érdemeire hivatkozva reményemnek
adok hangot, hogy nemsokára Erec Israelben is béke lesz és akkor majd csak Hálelt
mondunk és hálaimával "áldozunk" a Jóteremtőnek.
Budapest, 2002. február.
Szerdócz József Ervin
Zsidó művelődéstörténet szak, Dálet
|
