Vissza a RABBIK-hoz

"...ahol Áment kellett mondani..."

bethe.gif (1004 bytes)

Debrecen., 2004. május 9. kábálát sábát

"Csak ezt hagyjátok meg nekünk, ingünk alatt a meztelen bőrt. A bordák puszta ráncait, a légszomjas mellkosarat, irgalmas irgalmatlanok, tiltsátok el a tej ízét, az erdőket, a réteket, a folyókat, a tavakat, a szamóca pirkadatot, a hárs zöldellő nagy a szőke nők haját, s vizes sugárral gyöngyösre emeli?? Csak ezt hagyjátok meg nekünk ingünk alatt a meztelen bőrt."

(Fenyő László: KÖNYÖRGÉS)

Nemsokára, pár hónap múlva itt, Debrecenben lesz a hatodik dr. Kardos Albert nemzetközi vers- és prózamondó verseny. Ott az úgynevezett kötelező irodalomból, amelyet a jelentkezők előadhatnak, olvashatják fel Fenyőnek e drámai költeményét, amely kicsit visszacseng a ma délután 17 órakor itt a sarkon a Soá hatvanadik évfordulóján tartott megemlékezéssel. Ezen a fénnyel teli napon Debrecenben, amikor ismételten idejöttünk a környékről és távolból, hogy közösen emlékezzünk a hat évtizeddel ezelőtti traumákra, megpróbáltatásokra, szenvedésekre, méltó kegyeletet állítva ezen egyszerű emlékművel majdnem hétezer debreceni zsidó honpolgárnak.

Mindenki mondja, hogy kötelező az emlékezés. Mintha hat évtizedig "elfelejtette" volna ezt megtenni a társadalom. Hála a Mindenhatónak, hatvan év után megemlékeznek.

Ezen a napon - egy vallásos hagyományú közösséghez méltóan - szabadjon tanítást adni.

Zsinagóga, közösségi vezetés és intézményrendszer, ha úgy tetszik, a kiszolgáltatottak iránti felelősségérzet, ez legyen a mai tanítás központi gondolata és reménye.

1. A zsinagóga helye és szerepe a modern korban tértől és határtól függetlenül.
2. A közösségi vezető, a rabbi, a kántor, bármilyen tisztséget betöltő ember szerepe a közösségi életben.
3. A kiszolgáltatott, a rászorult hittestvérek iránti közösségi felelősség a mi életünkben, itt Debrecenben, vagy a fővárosban, s az országban mindenütt, illetve a környékbeli, vagy a távolabbi országokból. Szlovákiától Romániáig, Ukrajnától Szerbiáig, Izraeltől az Egyesült Államokig.

Forrásunkat, mint mindig, most is a hagyományos irodalomból, a Talmudból, jelesül Szuká traktátusából merítjük.


Rabbi Jehuda mondja:

Aki nem látta a kettős oszlopcsarnokot az egyiptomi Alexandriában, nem látta Izraelt dicsőséges pompájában. Óriási bazilika mintájára építették, amelyben az egyik oszlopcsarnokon belül másik oszlopcsarnok is volt. Néha hatvanszor hatvan ezer ember gyűlt benne össze (mások szerint kétszer annyi, mint amennyien Egyiptomból kivonultak), és hetvenegy aranykarszék volt benne, a nagy Szinhedrion hetvenegy vénjének száma szerint, és mindegyik aranykarszék kétszáztízezer arany tálentumba került. A közepén egy faoltár volt, és ott állt a cházán (kántor, templomszolga) kendővel a kezében. Ha oly részhez értek, ahol áment kellett mondani a templomszolga intett a kendővel és az egész nép felzúgott: Ámen!
Az egybegyűltek nem rendszertelenül ültek, hanem külön ültek az aranyművesek, külön az ezüstművesek, külön a vasművesek. Külön a bányászok, külön a takácsok. És ha idegen vagy szegény érkezett, azonnal felismerte társait, hozzájuk fordult és azok támogatták Őt és háza népét.

És attól a perctől kezdve, ha valaki odament, még csak az sem kellett, hogy kérjen. Gondoskodtak mindenről, mindenkiről, aki kiszolgáltatott, aki rászorult...

(Szuká 54/b )

Ha van zsinagóga, akkor van zsidó élet. Ha van zsidó élet, szükségszerű, hogy legyen zsinagóga. Természetesen sokféleképpen lehet megélni a zsidóságot. Azonban egy biztos, zsinagóga nélkül nem lehet. Fontos a kultúra? Nagyon fontos. Fontos a világi hagyomány? Nagyon fontos. De a történelmi távlat azt mutatja, a zsidóság fennmaradásának első feltétele, hogy legyen megfelelő, méltó háza I-stennek, ahogy ide ki van írva a Frigyszekrény fölé:

,,... hogyha eljössz hozzám, szól az Örökkévaló, én elmegyek hozzád."

Ha építesz nekem templomot, zsinagógát, az alkalmas lesz a közösség összefogására.

Ma már a kántor, az előimádkozó, a közösségi vezető nem áll fenn a "blemeren", és nincs a kezében zászló. Imáink végén kádisban vagy a különböző bráchák után mi is azt mondjuk, "elhisszük, azaz: ÁMEN". Azt mondjuk, hogy kellenek felelős emberek, akik ha kell, felmennek a "blemerre", a szó szoros vagy a szó átvitt értelmében, ha kell, vállalják a közösségi vezetés felelősségének terhét, hittel, alázattal és odaadással, és erre azt mondjuk valamennyien, hogy ámen.

Minden korban volt, van és lesz szegény és rászorult ember, mert amíg a Soá túlélői vannak - és adja a Mindenható, hogy itt legyenek velünk, közöttünk, szeretetünktől övezve - a mi felelősségünk, hogy gondoskodjunk róluk lélekben, fizikumban, kórházban, gyógyszerben, ételben és mindenben. Ahogy ez a közösség itt Debrecenben, és az országban mindenütt próbálja lehetőségeihez képest megtenni. A világ minden helyén az egyik legfontosabb dolog, hogyha valaki éhes, annak enni adjunk. Mi mindig mindenkinek próbálunk - lehetőségeink szerint - segíteni.

A közösség hatalmas feladata volt ez, és lesz az elkövetkezendő időben is. Együttesen próbáljuk megfogalmazni a következő évi álmokat és vágyakat, az előbb elmondott talmudi tétel is a mi fohászaink, álmaink és reményeink között található. Reményeink szerint a világ Alkotója meghallgatja fohászainkat, és ad valamennyiünknek békességet.

Cselekedj egyenesen és jósággal átitatva, amely Isten szemében tetszést talál, az emberek szemében is feldereng a csillogás.

Maga a remény!

Schőner Alfréd

Vissza a RABBIK-hoz