Elhangzott: KOL NIDRÉ
ESTÉJÉN, AZ OR-ZSE ZSINAGÓGÁJÁBAN
5768 - 2007.szeptember.21
Pont egy esztendővel
ezelőtt ezen a helyen, együttesen, közösen emlékeztünk kol nidré estéjén
az elmúlt évtizedekre. Arra az időszakra, amikor még együtt volt a
család, nem tördelte szét a XX. századi történelem. Amikor az ünnep
beköszöntése előtt megterített ünnepi asztalnál közösen fohászkodtunk az
egek urához, és vártuk a legdrámaibb ünnepet, a jom kipurt, kol nidré
estéjét.
Ahogy a hagyományos irodalom mondja a Szentírásban,
,
azaz az egyik nemzedék megy,
a másik nemzedék jön,
azonban
a világ változatlan marad.i S ezen utolsó mondat igazát a mai napig értjük, a világ bizony
sok mindenben változatlan, ha úgy tetszik, a világ dolgai újra
ismétlődnek.
Ilyenkor úgy illik, hogy hagyományos tanítás hangozzék el, s benne örök
értékű igazság szóljon. A mai este központi gondolata a főpap ünnepi
áldozatának eszméje legyen, az
, azaz a
főpapi szolgálat.ii A
hagyományos irodalomban, a Talmudban Jomá traktátusában gyönyörű
univerzális gondolatok közepette írják le a főpapi napirendet, vagyis
hogyan és miképpen mutatta be áldozatát a legbelsőbb szentélyben, amikor
még a Jeruzsálemi Szentély állott.iii
„áldozatot mutatott be önmagáért, családjáért és egész közösségéért”.iv
Szóljon tehát a ma esti tanítás e három fogalomról a zsidóság
megközelítésében.
EGYÉN
Az első fogalom, melyről szólni szeretnék,
hogy a főpap először
önmagáért imádkozott. A Tóra pontosan leírja, és a Talmud kiszínezi a
részleteket. Amikor a főpap belépett a szentek szentélyébe, tejesen
egyedül volt, csendben halkan szólt fohásza ott legbelül, s csak a csend
vette körül. S amikor kijött, senki nem várta. Az első gondolat a főpap
átérezte csend a Jeruzsálemi templomban. A csend nagy ajándék,
kivételes, különleges percekben adatik meg. Nem tudom voltatok-e már
Izraelben a sivatagban, ahol teljes csend honol, szinte „hallatszik” a
csend. S akkor érzi az ember, mit is jelent. Különösen ebben a robotoló,
zúgó, kiabáló világban tudjuk igazán, mit ér a csend, a nyugalom. A
csend, amely ott kell, hogy legyen az emberi lelkekben, amely a belső
harmóniát sugallja, amely kivételes pillanatokban adatik csak meg.
Amikor világra jön a gyermek, először felsír. S amikor utolsó útjára
készül az ember, a végső pillanatban megjelenik a csend. A kettő közötti
intervallumban annyi minden történik. Van sírás, megpróbáltatás,
lemondás és küzdelem, s különleges adomány, ha valakinek megadatik
életében a csend kegyelme. Ezt élte át a főpap egy évben egyszer néhány
pillanatig. S ekkor önmagába nézett, önvizsgálatot tartott, önmagáért
imádkozott, és utána családjáért, közösségéért, Izrael házáért.
CSALÁD
A család a XXI. század egyik legvitatottabb fogalma. Átértékelődnek
olyan régen kialakult tanítások, melyek korábban példaértékkel bírtak. A
követő generációk mindig mást tettek, mint az előzőek, mint a szülők.
Hányszor és hányszor mondtunk ellent nekik kimondva, kimondatlanul?
Mi is lázadtunk.
A mi nemzedékünk is zúgolódott. Valahol lelkünk mélyén azonban mindig
ott volt, anyánk, vagy apánk szavának elfogadása, s hittük, az örök
értékű tanítás. Belevéstük a szívünkbe. Kerestük mindig az értékeket,
esetleg a talmi értékeket a távolban, és nem mindig vettük észre azokat,
melyek ott voltak mellettünk. Mindezt egy modernkori legendával
szeretném megvilágítani.
A történet főszereplője a krakkói rabbi fia, aki a XVIII. század elején
– így mondja a történet – álmot látott, hogy nem „messze” Krakkótól,
Prágában, a folyón átívelő híd mellett a föld mélyén van egy nagy kincs.
Másnap újra ezt álmodta. S harmadszor is megismétlődött, immár hívogató
álma. S ekkor a rabbi fia szó nélkül elutazott Prágába, hogy megkeresse
a kincset. Odaért a hídhoz, és elkezdett ásni. S ahogy ott ásott,
odajött hozzá egy szakadt ruhájú ember, és azt kérdezte, mit csinál.
Ások, keresem az álmomban látott kincset - felelte a fiú. Én pedig, -
mondta a tépett ruhájú ember, én pedig azt álmodtam, hogy Krakkóban, ott
ahol te laksz, ott van egy nagyon értékes kincs.
S a rabbi fia megremegett, hiszen pontosan azt az utcát és a házszámot
hallotta, ahol ő lakott. Azonnal abbahagyta az ásást, és hazautazott
Krakkóba. S mikor hazaért, otthon is elkezdett ásni. Ám nem talált
semmit. S mikor édesapja meglátta őt, megkérdezte, mit tesz. A fiú pedig
elmondta, hogy Prágában járt, ahol kereste a kincseket, az értékeket,
majd hazajött és itthon is ásni kezdett, de bármilyen mélyre ásott, itt
sem talált semmit. S a legenda szerint megszólalt az édesapa, a bölcs
rabbi és azt mondta: fiam nem kell sehova utazni, nem kell ásni, mert a
kincs, az érték itt van melletted a házban. Nem veszed észre?
S a fiú meglátta a családját, és látta a könyveket, és hogy minden, ami
körülveszi, megelevenedik, S akkor megértette, hogy az a kincs, ami
körülvesz bennünket, amelyből egy életre meríthetünk.
Ilyenkor, Kol Nidré estéjén ezekre, a szellemi-érzelmi kincsekre
gondolunk. Ezekre, az örök értékekre, melyek ott voltak mellettünk, csak
nem mindig vettük észre.
A főpap először önmagáért, majd családjáért imádkozott. Talán azért is,
hogy a mindenkori család minden tagja vegye észre az őket, körülvevő
kincset. Azokat a felülmúlhatatlan értékeket, melyeket a szülői házban
kapunk, s melyeket megpróbálunk gyermekeinknek továbbadni.
KÖZÖSSÉG
S a harmadik dolog, amiért a főpap imádkozott, Izrael közössége volt.
Szerte a világon ugyanezeket az imákat mondjuk el ezekben, az órákban.
Áskenázi, vagy modern héber kiejtéssel, vagy talán már nem is héberül,
csak magyar fordításban. Egy XV. századi imádság fogadalmakról és
feloldozásokról szól, amely egész Izrael közösségének sajátja. Mert
ehhez a gyülekezethez, közösséghez, néphez tartozunk. Egyikünk úgy, hogy
reggel és este elmegy imádkozni a zsinagógába, másikunk csak egy héten
egyszer jár templomba, a harmadik egy évben három alkalommal jön el –
régi elnevezéssel, ők a „három napos” zsidók – I…ten házába. A mai
„három órás zsidó” is hozzánk tartozik, integráns részünk ők. Az, aki
édesapja helyére ül, ugyanúgy közénk való, mint az, akinek még nem
adatik meg az istenhit kegyelme. Mert mi nem rekesztünk ki senkit. Mi
mindenkit szeretnénk befogadni. A zsidóság nem térítő vallás, hanem
„visszatérítő” vallás, azaz aki eltávolodott a zsidó hagyományoktól, azt
próbáljuk visszahívni. Szép szóval, kérve, nem erőszakkal. Akármilyen
keveset, de őrizzen meg a hagyományokból.
Néhány héttel ezelőtt a zsidó fesztiválon volt egy fergeteges klézmer
koncert.v Több ezren ültek a hatalmas zsinagógában, ott találkoztam egy
húsz év körüli fiatal párral, akik el voltak ragadtatva a különlegesen
szép zenétől. S kérdésemre, hogy ismerik-e ezt a zenét, azt felelték,
valamikor már „hallották”. Visszacsengett a lelkükben. Mintha
évszázadokkal ezelőtt szólalt volna meg. S akkor azt mondtam magamban,
ez az első mozzanat, ami visszahozza majd őket a zsidósághoz. A klézmer.
Így is jó. A klézmerrel is lehet „imádkozni”. Cselekedetekkel is lehet
imádkozni.
Lélekben is lehet imádkozni. Néhány percig is lehet imádkozni. Nincs
ennek „mértéke”. Mi maximalisták szeretnénk lenni, hogy minél többet
gyertek közénk, de aki csak egy keveset közeledik, az is hozzánk
tartozik. Mert ez egy olyan közösség, olyan gyülekezet, amelyet
összetart a közös sors, s adott esetben a külvilág harsogása is. Amikor
fenyegetően zúgnak körülöttünk ordas jelszavak, a mi generációnk, a
háború utániak, átélhetik a megélhetetlent. Nem olyan régen a Duna
parton jártam, s hallottam azokat a szlogeneket, melyeket egykor a
nyilas uralom keltett életre.
Oh, Uram! Hány és hány családtagunkat lőtték a Dunába ott, azon a
helyen?!
EGYÉN, CSALÁD, KÖZÖSSÉG
Salamon Ibn Gabirol a XI. századi spanyol költészet zseniális poétája
Királyi korona, Keter Málchut
vi címmel negyven egységből álló liturgiai
költeményét egyes helyeken a Kol Nidré imája után, más közösségekben a
jom kipuri muszáfot követően recitálják. Úgymond „ez a Kol nidré est
magánolvasmánya.” vii E majd ezer esztendővel ezelőtt megfogalmazott
vallásfilozófiai gondolatsor örök üzenete, generációk imájává
nemesedett, s talán soha nem volt olyan időszerű, mint éppen ma. E
költemény első részét idézem eredeti nyelven, majd a zseniális költő,
Patai József nemes veretű fordításábanviii
A KIRÁLYI KORONÁBÓL
Isten! Csodálatosak tetteid nagyon,
Tied a fenség, erő, hatalom
Tied a nagyság a pompa, a fény.
Téged zeng minden földi, s égi lény.
Mind elpusztul, eltűnik, elenyész,
Te te örök, örök időkig élsz.
Te vagy a magasztosság, rejtelem,
Nem bír követni, gyarló értelem.
A lét alapja, titkok titka vagy,
Nem foghat fel mulandó, kába agy.
Világot tartó, alkotó erő,
Ki a homályból fényt varázsolsz elő.
Tied a jóság, hűség, szeretet,
Mely szolgádnak jutalmat rejteget.
Te őrzöd az örök lét titkait,
Mit gondolat nem érthet, csak a hit.
Sugárzó magasban áll trónusod
Körüllebegnek zengő himnuszok.
Fényedből áradt, sugárzott a lét,
Árnyékod mind, mi nyüzsög szerteszét.
Tied az elhatárolt két világ,
Mely tettre készt, s mely jutalmat ád.
Tied a jutalom, mely lelkünkre vár:
A rejtett fény, az örök dicssugár.
E gondolatokkal köszöntöm Testvéreimet, annak hitében, hogy a Világ
Alkotója meghallgatja a hívő ember fohászát, s a békesség adományával
aranyozza be lelkünket!
i Kohelet 1.4.
ii A témáról lásd:
?
iii A főpapi szolgálatról ( Ávodá) részletes leírást és kommentárt ad
Dr. Krausz Fülöp a Máchzor Lejámim Noráim sorozatban a Sáár Hásámájim,
Sorsdöntő napok, IV rész, Debrecen, 1942, pp 295-320
iv Várikrá 16.17.
v „A klezmer szó eredete egészen az ótestamentumi időkig nyúlik vissza.
Ekkoriban hangszereket jelöltek vele, de előfordult a "szent hangszerre"
történő utalás is, és csak később vonatkoztatták a jelentést magukra a
zenészekre is. Érdekes és sokatmondó, hogy a nyugati kutúrkörben a
klezmer kifejezéssel egyidejűleg használták a "lécim" kifejezést a
muzsikusok megjelölésére, amely héberül szó szerint "csúfolódót" jelent.
Az eredetileg esküvőkön zsidó rítusnak megfelelő zenei szolgáltatást,
szórakozást nyújtó muzsikusok idővel mindenfajta ünnepségen és
mulatságon szívesen játszottak – csekély ellenérték fejében – a környező
lakosságnak is.” Walter Salmen: A klezmer zene és eredete; Athenaeum,
2000 Kiadó.
vi Kiss Arnold, Salamon Ibn Gabirol, Népszerü Zsidó Könyvtár sorozat.
H.é. nélkül.
vii Scheiber Sándor, A feliratoktól a felvilágosodásig, kétezer év zsidó
irodalma, Múlt és Jövő Lap-és Könyvkiadó, 1997. p. 191.
viiiPatai József, Héber költők, Első kötet, Budapest, 1910. p. 101.
Dr. Schőner Alfréd
2007.11.18 |