...Várj madár, várj, Te
csak mindig várj ...!
- szól a chászidisztikus ének, és benne a jövőbe, a holnapba vetett
hit, annak bizodalma, hogy nemcsak jelenünk, hanem vallásunk és
meggyőződésünk szerint holnapunk is van, van jövőnk.
Kol Nidré óráján szerte a világon, minden földrészen összegyűlnek a
valláshoz kötődő hittestvérek, és közösen, együttesen fohászkodunk
az Egek Urához, hogy bocsássa meg az ellene és embertársaink ellen
elkövetett bűneinket, és hisszük és reméljük, hogy megszólal a
magasságokból a Mindenható szava száláchti kidvárechá, azaz
megbocsátok néktek, ahogy ígértem.
134. esztendeje, hogy a Rabbiképző zsinagógájában felcsendül a Kol
Nidré. E több, mint 130 év viharos, megpróbáltatásokkal teli
történelméből szeretnék kiemelni hármat.
Az első ünnep 1944, a második világháború talán legszörnyűbb
esztendeje. Távol a hontól, munkaszolgálatban, Auschwitzban a
krematóriumok felé haladnak a vagonok. Egy viszonylag fiatalokból
álló század eljut egészen a Don partjáig, és ott a mintegy kétszáz
ember a csillagos ég felé néz és imádkozik. Van közöttük egy, aki
gyönyörűen tudja a Kol Nidrét. Nem más ő, mint az érsekújvári
főkántor fia. Miközben csapattársai a mélyben ássák a gödröt, a
kántor a magasságok felé énekel Kol Nidré veeszoré, Mindenható
Istenünk nézz le reánk! Mindenki meghalt, aki akkor ott volt a Don
kanyarban ezen a Kol Nidrén, egyetlen ember maradt csak meg, a
hírmondó, aki azóta is emlékezik, s aki itt van közöttünk. Ő
hallotta, ahogy mondották azon a helyen akkor. Hitte, hogy lesz
holnap, holnapután, s talán felmerült valahol legbelül, hogy
évtizedek múlva is lesz, aki emlékezik azokra, akik ottmaradtak,
akik csendben hallgatták az érsekújvári kántor fiának imáját a
puskaporos levegőben. Akkor még nem tudta sem ő, sem a többiek, hogy
hat millióan nem jönnek vissza, hatszáz ezer magyarországi zsidó nem
tér vissza. Akkor még talán nem volt nyilas hatalomátvétel, akkor
még talán nem voltak árpád sávos zászlók, amelyek ma ijesztenek,
igyekeznek megfélemlíteni, de mi hatvan év távlatából már nem
félünk. A magasságok felé, Isten felé nézünk, és azt mondjukKol
Nidré veeszoré azoknak az emlékére, akik nem jöttek vissza a Don
folyótól. Az ő emlékükre is összejövünk minden esztendőben és e
csendes fohásszal érettük is imádkozunk.
Az első Kol Nidré apáink története, a második Jom Kipur már a saját
generációmé. Az időpont 1973. Gyönyörű évnek tűnt. Álomszép volt az
ősz, tele fénnyel, napsugárral, és akkor ott a Tisza partján a
fiatal szegedi rabbi imádkozott istenhez és elmondta a Kol Nidré
imát azzal, hogy talán Jom Kipurkor meghallgattatik az imádság és
békénk lesz nekünk is és a világ minden egyes zsidójának. A világon
mindenütt nyugalomért, csendért, békéért fohászkodtunk, azokért a
fogalmakért, melyek számunkra a legdrágábbak. S nem kellett hozzá
tizenkét óra, hogy a Lőw által megálmodott és a Baumhorn Lipót által
megépített gyönyörű zsinagóga tele legyen zsivajjal. Zsongott a
templom. A rabbi a Löwök szószékén állt és nem értett semmit. Nem
tudta mi ez a zaj Jom Kipurkor, amikor áhítattal, csendben
imádkozunk. Majd a sámesz bácsi halkan a fülembe súgott egy
mondatot, amit nem akartam elhinni. Egyiptom megtámadta Izraelt.
Elfoglalták a Bár Lév vonalat, s úgy néz ki, hogy Izrael elpusztult.
Így gondolta a samesz bácsi. Joga volt ezt hinni, ő ugyanis megjárta
Auschwitzot, majd az 50-es években ki is telepítették. Szinte felfogni
nem lehetett. Kitört a háború. Gyengülő, dadogó szavakkal mondtam az
imádságot:
Ávinu Málkénu, Mennyei Atyánk Cur jiszráél vegoálo, Izrael Szirtje
és Megváltója Báréch et Medinát Jiszráél résit szmichát geuláténu,
Uram, mentsd meg a mi népünket, mentsd meg Izraelt!
S imádkoztunk valamennyien a Biblia nyelvén, héberül nem mindig
értve a betűk üzenetét, de átérezve annak lényegét. Majd este, az
ünnep kimenetele után kinyitva a rádiót hallottuk, hogy Izrael
szerte Jom Kipurkor megfújták a sófárt. Pedig Jom Kipurkor nem
szoktak sófárt fújni. Vallásosok és vallástalanok kijöttek a
templomokból, és mentek, hogy védjék az országot. Több mint
háromezer zsidó fiatalember esett el. Az utólagos statisztikákból
megtudtuk, nyolcvan százalékuk soá túlélők gyermeke. Több mint
háromezer ember, több mint háromezer lélek, több mint háromezer
álom, háromezer család, és vajon hány meg nem született gyermek? De
Izraelt nem lehetett elpusztítani. Izrael él, vagy ahogy eleink
mondották, ám Jiszráél cháj, Izrael népe él, és bármennyire is
okoltak mindig mindenért bennünket, mindezek ellenére tudjuk és
mondjuk ám Jiszráél cháj.
A harmadik Jom Kipur, a harmadik történetem tulajdonképpen családi.
Megkérdezhetném mindannyiatokat, mit jelent nektek a Kol Nidré.
Emlékeztek otthon, családi körben, amikor még mindenki együtt volt,
még érintetlen volt a család, nem szólt bele történelem, nem szólt
bele politika, alig fértünk el az asztalnál. Mondjátok, most hányan
ültök a böjt előtt az asztalnál? Családjaink szerte a világban, és
hála Istennek családjaink itt. És a távolság ilyenkor mégis
fájdalmas, még ha lélekben, érzelmeinkben együtt is vagyunk. Fogjuk
egymás kezét a szó szimbolikus értelmében. Azokét, akik velünk
lehetnének és azokét is, akiket már elszólított az isteni akarat.
Ilyenkor, Kol Nidré estéjén mindannyian együtt vagyunk.
Egy kép rajzolódik ki előttem. Egy festmény. A XIX. század utolsó
harmadában Lengyelországban élt egy nagyon tehetséges festő. Nem
nagyon ismerik, bár a modernkori művészet egyik kiemelkedő alkotója.
A Tel-Aviv-i múzeumba lépve, az aulától nem messze látható az ő
monumentális 4x2 méteres Jom Kipur című olajfestménye. A festmény
alkotója Morris Gottlieb. Nem volt harminc éves, mikor meghalt.
Lefestette azt a kis lengyel falucskát, s benne azt a stibelet,
ahonnan származott. Nők és férfiak, barázdált arcú öregek, csintalan
kisgyermekek. Lent férfiak és fent nők. Mindenütt áhítat, s az
arcokon megrendültség. Középen magas korú, nagyszakállú aggastyán, a
rabbi, ahogy Gottlieb ábrázolja, aki a kezével, szinte szavakkal nem
érzékeltethető öleléssel, szorítja magához a Tórát, a mi legszentebb
könyvünket, amely a zsidóság legszentebb irata, amelyben hitünk,
Istenbe vetett alázatunk, szeretetünk foglaltatik. Valamint az a
szerénység, az a jóság, amellyel minden zsidó és nem zsidó embernek
rendelkeznie kellene, az empátia, a megértés képessége, a kimondott
szó felelőssége. Mert a szó életet adhat, erőt adhat, de a szó
gyűlöletet is kelthet, szídhat, lázíthat, pánikot kelthet, félelmet
okozhat.
Mi, zsidó emberek, rabbik és civilek, kohaniták, leviták és
izraeliták évezredek óta szorosan fogjuk a Tórát, hitünk forrását a
szó átvitt értelmében, bizonyítva önmagunknak és a külvilágnak, hogy
a Tóra és Izrael elválaszthatatlan. A hit és a zsidóság összeforrt,
egységet alkot, egyik a másiknak a feltétele. A hit a mi jövőnk.
Őseink hite a jövő reménysége. Erre neveljük gyermekeinket,
unokáinkat, a gondjainkra bízottakat, így formáljuk embertársainkat.
Hogy legyen bennük felelősség, s ne legyen félelem az emberi
lelkekben, hogy szeretet, nyugalom, megbékélés, alázat, egy szóval
hit legyen a sokat szenvedett ember osztályrésze. Jom Kipurkor és az
év összes többi napján. Holnap délelőtt felolvassuk zsinagógáinkban
azt a mondatot, ami elhangzott Ros Hásáná első két napján is:
Kevákorát roe edro máávir cono táchát sifto,
Mint a pásztor, aki legelteti nyáját, úgy vezeti az Örökkévaló az ő
közösségét.
Számon tartja gyermekeinek sorsát, s amikor felcsendül a
magyarországi zsidó folklór gyönyörű, különleges mélységgel hozzánk
szóló éneke Szól a kakas már, akkor tudjuk, hogy a szó kevés, marad
az ima és a zene, hiszen majd megvirrad már, holnap is lesz. Áni
máámin beemuná slémá Teljes hittel hiszem, hogy az első 134 év után
134 év múlva is lesz valaki ezen a helyen, és lesznek hívek is, akik
ugyanazzal a dallammal, ugyanazzal az áhítattal mondják az ősi
igéket: Kol Nidré veeszoré.
Schőner Alfréd
|