Sok bölcs szerint áv hó elsején hunyt el a békességet szerető
Áron főpap, Mózes testvére. Az a legenda járja, hogy sorra látogatta
Izrael fiainak sátrát, és aki nem tudta, annak megtanította, a Semá
Jiszróélt, legfontosabb imánkat, a monoteizmus vallomását.
Bár Áronra is emlékezünk, a gyász időszaka nemcsak őmiatta
szigorodik e hónapban. Támuz hó 17-én kezdődik a gyász három hete,
mert azon a napon öt csapás érte Izraelt. Eltörött a tíz
parancsolatot tartalmazó kőtábla. A napi állandó áldozás az ínség
miatt megszűnt, rést törtek Jeruzsálem város falán, a körülkerített
városban egy madár sem juthatott, így katasztrofálissá vált az
éhség. Az utca szemetét pénzért árulták. Aposztomosz - mások szerint
Menáse király - elégette a Tórát.
Bálványképet állítottak a Szentélybe, ezért ezen időszakban nem
kötnek házasságot, tartózkodnak a vigadalmaktól, nem nyiratkoznak,
áv hó elsejétől áv hó 10.-e délutánjáig (mert addig
lángolt a Szentély) nem esznek húst, nem isznak bort, kivétel a
Sábát és a halaszthatatlan Micve (parancs) lakoma, például a brit és
az elsőszülöttek kiváltása.
A szigorúság tetőpontja áv hó 9.-e, amikor 25 órás böjtöt
tartunk. Öt dologtól tartózkodunk.
1.) Nem eszünk, nem iszunk,
2.) Bőrcipőt nem viselünk,
3.) Illatos szerrel nem kenjük, vagy permetezzük be magunkat,
4.) Az élvezeti fürdés tilos, (szemeinket és kezünket mossuk meg),
5.) A házasélettől tartózkodunk.
Mert ezen a napon a churbán - pusztítás - legsúlyosabb csapása ért
minket, az Isten házának, a Szentélynek a romba dőlése. Lényegében
két napig kellene böjtölni, ez embertelen követelés volna, de a
jámbor ember csak tizedikén napnyugta után borotválkozik, húsételt
is csak akkor fogyasztunk.
Tisó böávkor áv hó 9.-én, szegényes ruhában ülünk a földön,
mint a gyászolók. A böjt előtti megszakító vacsoránk hideg tojás és
kenyér. Sok helyen hamut is szórnak az ételre. Sirámokat olvasunk.
Este Jeremiást recitáljuk.
Gondoljuk meg, mi a különbség a közösségi és az egyéni gyász között.
Az egyént érintő gyásznál, ha a hét rokont számoljuk, apa, anya,
fivér, nővér, Isten ne adja, fia-lánya, hitestárs, a legszigorúbb
időszak a temetés előtti állapot. Ennek neve ánénut (fájdalom). A
gyászoló ilyenkor minden cselekvő parancsolattól fel van mentve,
imaszíjat sem kell felvennie, bort, húst nem fogyaszthat, nem
étkezik, hanem táplálkozik (a különbséget értjük). Minden feladata a
temetés mielőbbi biztosítása. A temetés után következik a síva, a
hét nap, amikor az érintett a föld felett kis zsámolyon ül,
zsoltárokat olvas, Jób könyvét vagy a gyász szabályait
tanulmányozza. Tükröt letakarja, ő maga ki nem mozdul a házból, csak
szombaton, akkor nem kell a föld felett ülnie. Meglátogathatja a
zsinagógát. Az első napokban a köszöntést sem fogadhatja. A harmadik
nap után már igen. Az ezt követő 30 napon - slósim - nem vesz részt
mulatságokon, nem nyiratkozik, de elhagyhatja a házat, végezheti
napi munkáját.
Ezután 11 hónapig szívében a szomorúság, kerüli a nyilvánosságot,
külső megjelenési formában is, új öltönyt nem vásárol, ha
megoldható, akkor egész évben nem nyiratkozik. De amint látjuk,
ahogy az idő múlik, annál kevesebb a megszorítás.
Esztendőn túl csak a halálozási évfordulókon vagy évente négyszer, a
mászkir imánál emlékezünk meg nyilvánosan az elhunytról. Ezután
túlzottan nem is illik mutatni a gyászt, mert akkor úgy tetszik,
hogy az érintett nem nyugodott be a Mindenható akaratába. Láthatjuk,
a szabályok a kivezetést szolgálják, hogy az érintett fokozatosan
illeszkedjék a mindennapokba.
Ezzel ellentétes a közösségi gyász. A megszorítások a gyászos
időszak alatt fokozódnak, szigorodnak. Ennek célja a ráhangolás,
amely áv hó 9.-én csúcsosodik. A közösségi gyász tartós, csak a
Messiás eljövetele oldja fel.
Azonban áv hó nem csak szomorúságot tartalmaz. Azt tartják
bölcseink, hogy kevés olyan jó napja van Izraelnek, mint áv
hó 15.-e. Ennek a történeti magva kapcsolódik áv hó 9.-éhez.
A kémek históriájánál, amikor tíz törzs képviselőjének inspirációja
nyomán sírt a nép egész éjszaka, azt mondta a Mindenható, most
sírtatok ok nélkül, lesz idő, amikor ezen a napon okkal fogtok
zokogni. Ez a nap áv hó 9.-e volt. A büntetés igen
nyomatékosnak bizonyult. Aki az egyiptomi rabság kenyerét 20 éven
felül fogyasztotta, nem léphetett be Kánaán földjére.
Negyven évig vándorolt a nép a sivatagban és minden esztendő
említett napján tizenötezer ember megásta a sírját, belefeküdt és
nem ébredt fel többé. A negyvenedik évben a soros nemzedék szintén
megásta a sírját, bele is feküdtek, de életben maradtak. Először azt
hitték, hogy az Újholdat túl korán vélték felfedezni, és még nem
érkezett el a végzetes dátum. áv hó 15.-én a hold fogyni kezdett, és
akkor megértették, hogy bocsánatot nyertek, megmenekültek.
Még egy esemény fűződik áv hó idusához. Egy férj és feleség
összeszólalkozott. A férj megsértette asszonyát, aki megbántva apja
házába tért vissza valahová a Szentföld egy távoli vidékére. A férj
megbánta viselkedését, utánament, bocsánatot kért és megbékélve
egymással, otthonuk felé tartottak. Útközben a Benjamin törzs
földjén érte őket a Sábát, megszálltak a város fogadójában. Sajnos
megismétlődött a szodomai történet: a helybeliek a vendégek
kiadatását követelték. A fogadós szorongatott helyzetében
kompromisszumos megoldást választott, az asszonyt kiadta a tömegnek,
a férjet nem. A szerencsétlen feleséget annyian megerőszakolták,
hogy nem élte túl.
A gyalázatos eset nagy felháborodást keltett, s a többi törzs
hadserege háborút indított a Benjaminiták ellen, akik rendkívül
elszántan védekeztek. Igen sokan meghaltak a csata nyomán mindkét
oldalról. A bölcsek megtiltották a házasságot a Benjámin törzs
tagjaival. Fogyott is a törzs igen erősen. Kihalásuktól kellett
tartani. Ezért enyhítettek a szigoron.
Áv hó 15.-én a férjhez menni akaró lányok táncoltak Silóban
és a nősülni vágyó legények "rabolhattak" közülük. A lányok maguk is
bíztatták a férjjelölteket, hogy ne nézzenek a szépségre, a jó szív
és a tisztaság a legfőbb erény. Az így létrejött házasságok
mentették meg a Benjámin törzset.
Áv hó utolsó napjaiban vége a nyárnak, közeledik az ősz, a
nagy ünnepeivel, amikor vétkeink megbánására kell koncentrálnunk.
Elul hónap következik, amikor minden reggel a sófár-fúvás
figyelmeztet, közelednek a félelmetes - vagy úgy is mondhatjuk
fennséges - napok, elkezdhetjük a magunkba nézést, a leltárkészítést
cselekedeteinkről, tehát a szellemi felkészülést a nagy ünnepekre.
Deutsch Gábor |